4.rész

Lysander, ágyán ülve remegő végtagokkal hallgatta az üres szobája apróbb neszeit. Függönye suhogását a hűs tavaszi levegőre, madarak napfényben fürdését megpecsételő csivitelését. Nem hagyták nyugodni gondolatai, akármennyire szerette volna is. Egy név. Egy arc. A csilingelő hang. Ezek voltak azok, mik megőrjítették, és egész testét remegésre késztették. Hirtelen teste megrándult, orra kitágult és mélyet szívott az őt körülölelő rózsa illatból. Mintha csak valami árny lenne termett az ajtónál s ragadta meg kilincsét, ám nem akart engedelmeskedni akaratának, mi azt a kinyitásra késztette. A kinti zajok túlságosan ismerősek voltak számára, és csak egy gondolatot idéztek elő elméében.
-Én kinyírom Alexyt!-morogta maga elé, mintha csak egy lágy igét suttogna valaki fülébe. Mikor csendesedtek a hangok, teljes némasággal tárta ki az ajtót. Teste ismét görcsbe rándult a körülmények hatására.
-Ale…khmm-köszörülte meg a torkát, ami számára érthetetlen okból fogba berekedt. -Alexy! Egy percre, elrabolnálak, ha a kis diákok nem bánnák.-szólt a sereget vezető, folytonosan magyarázó fiú felé erőltetett mosollyal az arcán. Hangjára mindenki egy emberként fordult hátra, még Glady is. A lány vérvörös pillantásától a herceget szorongás fogta el, amit nem tudott hova tenni.
-De ha lehet, gyorsan!-sziszegte fogai közt átszűrve, majd el is tűnt szobája biztonságában. Nem kellett mesternek lenni ahhoz, hogy érzékelje milyen érzelmek keverednek a kint lévőkben. Volt ami átlag esetben mosolyt csalt volna az arcára. A megannyi kérdés az emberek tekintetében és elméjében elszórakoztatta, ám most ebben sem tudott örömöt lelni.
-Valami gond van?-dugta be először csak a fejét Alexy, ha netalántán menekülnie kéne, bár a herceg jelenlétében eddig még sosem volt arra példa.
-Elárulnád mit kerestek a kastély eme körzetében?- nézett rá megmagyarázhatatlan tekintettel Lysander, mikor a fiú teljesen bemerészkedett és gondosan bezárta maga mögött az ajtót, hogy azon egy hang se hallatszódjon ki.
-Csak a báltermet mutatom meg nekik.
-Az nincs benne a program tervben. Teljesen felesleges látniuk, amíg használatba nem vesszük.
-Úgy gondoltam minek várassam őket a hétvégéig, hiszen…
-Hogy micsoda?-kerekedett ki szeme, Alexy pedig hamar szája elé tapasztotta kezét, zavarában kellemes pír ült ki arcára.-Mégis miért kéne a diákoknak látniuk a báltermet a hétvégén?-emelte kicsit feljebb hangját, de látva a fiú megszeppent tekintetét tüstént lenyugtatta magát.
-Mi csak…Úgy gondoltuk egy bál jó kampány lenne. Aféle jótékonysági…-kezdte a fiú félénken, mire Lysander felkapta a fejét.
-Voltaképpen nem is rossz ötlet. Majd értesítsetek a történésekről.-intett, mire Alexy hevesen elkezdett bólogatni. Újabb szólásra nyitotta volna ajkait, mikor kopogtak a hatalmas ajtón és mindenféle engedély nélkül benyitottak rajta.
A kék hajú férfiú összehúzott szemöldökökkel, fenyegető tekintettel, Lysander enyhén eltátott szájjal, hevesen verő szívvel nézett az érkezőre. Látszólag a vörös hajú teremtést ez cseppet sem zavarta, hiszen király kisasszonyt megszégyenítő nyugalommal és tartással állta a fiúk pillantásait.
-Alexy, a többiek dorbézolnak. Azt hiszem jobb, ha jössz, mielőtt még szétszedik a helyet.- mutatott lazán a háta mögé, mire a kék hajú csak élesen a tulajdon homlokára csapott.
-Persze Cece, azonnal megyek.- intett a lánynak, aki határozottan bólintott, majd el is hagyta a szobát.
-Ez ki volt?- lépett fenyegető tekintettel barátja elé Lysander, szinte az arcába hajolva. A fiú rémületében majdnem felsikított, így lépve hátra egyet.
-Cecilia Geneve. –hajtotta fel a kezében tartott dosszié lapjait, kikeresve a lányt.- Osztályelső pompomlány. Úgy látom a tanulmányi eredményei ellenére szép kis ismeretségi köre van. Vastag egy mappája lehet.-kerekedett ki Alexy szeme a sorokat futva, és sajnálatára nem jó értelemben.
A herceg keze ismételten remegni kezdett, amiért le kellett ülnie az ágyra.
-Elmehetsz.-lihegte maga elé, mire a fiú némán bólintott és vissza is tért a csoporthoz, folytatva az eligazítást.
-Rajtad sem lehet kiigazodni.- hallatszódott a mosolygó hang a sarokból, mire rémülten oda kapta a fejét.
-Mire akarsz ezzel célozni?
-Fél órája még a hófehérke elől menekültél, mint valami veszett nyúl…-erre a kijelentésre Lysander keze ökölbe szorult. Utálta, ha gyávának tartották, de sajna most igazat kellett adnia barátjának.- Most meg a nyál összefut a szádban a kis vörös láttán.- nevetett Castiel jókedvűen, majd előrébb lépett és elfeküdt a kanapén.
-Volt benne valami...A vörös haja és az arcvonásai…Nem volt neked ismerős?- nézett aggódó tekintettel barátjára Lysander, ami tőle igen csak szokatlan dolog volt.
-De. Túlságosan is.- komorodtak el Castiel vonásai, és szemében őszinte szomorúság csillogott. A két barát nem mondott semmit jó darabig, a szobára a csend félelmetes fátyla vetült, mi betöltötte rettegéssel mindkettőjük lelkét.

***

A kollégium folyosóit betöltő csend kísérteties hatást adott a kopogó cipő talpaknak. A pislákoló neon fényekben jól látszódott a sarkokon beforduló fehér hajzuhatag. Mint valami finom kendő libbent tulajdonosa után, mindaddig, míg egy ajtó be nem zárult mögötte.
-Nem értelek. Mindig későkig maradsz, ám sose mesélsz semmit sem, hogy merre jártál. Tudom, hogy szórakozni nem mehettél, hiszen akkor együtt mennénk, de ma az iskolátokban sem láttalak.
-A kastélyban voltam. Tudod milyen vagyok, ha találok egy könyvtárat.- mosolygott sejtelmesen szobatársára Glady, majd lehámozta magáról vékony tavaszi kabátját és kikötözte felsője fűzőjét.
-Volt ott valami érdemleges is vagy csak a sok poros vacak?-dőlt a falnak unottan Sarah kivéve fülhallgatóját.
-Könyv, könyv és még több könyv- kuncogta el magát a lány, amit csak a szobája biztonságában mert megtenni egyetlen barátnőjének mondható ismerőse előtt.
-Az a kis kékhajú…mmm…hogy is hívják?
-Alexy?
-Igen! Mond hogy legalább vele beszéltél pár szót!- vágott könyörgő tekintetett Sarah hosszú szőke tincseit arcába lökve, akár egy elmebeteg őrült. Az efajta kirohanásai mindig mosolyt csaltak Glady arcára ezzel megvillantva hófehér fogait. Ezért is csinálta gyakran Sarah, mert tudta, a lány csak a szobájukban mer mosolyogni és elengedni magát.
-Nem találkoztam vele…
-Viszont? Nem lehet igaz, hogy mindent harapófogóval kell kihúznom belőled Gladys!
-Megismertem egy ott dolgozó fiút. Olyan átlag termetű, szőke hajú. Inget és nyakkendőt viselt, maga a megtestesült minta diák. Rendkívül segítőkész volt és mindent ismert a könyvtárban.- mesélte el pontosan a fiút, hiszen tudta, hogy Sarah a részletekre kíváncsi. Mindeközben lehámozta magáról utcai ruháit, majd egy bő, festékpacás pólót felvéve leült egy állvány elé és hófehér haját laza kontyba fogva ecsetet ragadt kezébe.
-Cöhh…Tipikus aktakukac. Nem lehet igaz, hogy senki sem normális!- dőlt hátra ágyán a világ fájdalmával az arcán Sarah.-Na és mi újság a fehér lovagoddal?- húzta gúnyos mosolyra a száját, miközben a festegető Gladyt nézte. A lánynak megállt az ecset az kezében és eddig mosolygó arcára a szomorúság foszlányai ültek ki.
-Azóta sem láttam. Mintha ott lenne, de aztán mégse. Nem is tudom, mit remélek, hiszen csak kétszer láttam és minden alkalommal elmenekült előlem. Taszítom az embereket.- sóhajtott nagyot, majd letette kezéből a palettát és lassan eldőlt az ágyon.
-Talán nem tőled menekült. Lehet, csak dolga akadt, vagy mögötted volt valaki.-kezte el bíztatni a lányt, hiszen már sajnálta, hogy rajta kívül mindenki elkerüli. Hisz Glady semmit sem tehetett kinézetéről, ilyennek teremtetett. Mikor a lány ráemelte vérvörös tekintetét, Sarah nyelt egyet és megpróbálta összeszedni gondolatait, ezzel visszanyerve határozott természetét.
-Persze, hiszen természetes hogy nem egy ilyen szörnyeteg elől fog elmenekülni, mint én!-csattant ki Glady, és ez még Saraht is meglepte, hisz sosem látta ilyenek. Glady felpattant ágyáról és a fürdőbe rohant magára zárva az ajtót. Sarah egyedül maradt a szobában a gondolataival és emlékeivel amik nem hagyták nyugodni.
~Van, hogy az embernek nem ad az élet választást. Egyszerűen azt kapod, amit osztanak neked. Ilyen az élet a kollégiumban is. Lehetsz te már végzős diák, kis elsős vagy éppen kezdő egyetemista, akárkit beoszthattak melléd. Nem volt ez másként Sarah Angelov-val sem, ki az apró szobája erkélyén sütkérezett a nyár utolsó sugaraiban boldog elsőéves egyetemi hallgatóként. Már előre felszóltak neki, hogy aznap érkezik meg az új lakótársa, kit igen csak nagy izgalommal várt. Vagyis várt volna, ha az elképzeléseinek megfelelő személy toppant volna be az ajtón. Mikor nyílt a bejárat Sarah szorosan összecsukta szemeit, s elképzelte maga előtt újdonsült szobatársát. Rövid, tépett fekete haja volt, kockás szoknyája, tépett ujjatlanba, oldalán gitárral és erősítőkkel. Lábán bakancs, fején napszemüveg és naivan hitte, hogy a legvadabb barátnők lesznek, kik felbolydítják a kollégium unalmas életét. Azonban nem így történt. Mikor kinyitotta szemeit, szája tátva maradt az aprócska teremtés láttán. Hosszú, szinte derékig érő hófehér hajára először azt hitte paróka és még tetszett is neki. Ruházatával mintha vissza repült volna a romantika és gothika korába, a fűzős tetejű, tülszoknyás fekete-piros ruhája mégis mosolyt csalt Saras arcára. Hóna alatt nem gitárt, vagy egyéb hangszert hordozott, hanem egy festő állványt. Mögötte férfiak hordták be a megannyi bőröndöt, amikben ruhák és megvarrandó anyagok tömkelege volt megtalálható. Mikor Sarah összegezte a dolgokat, be kellett látnia, hogy csalódott.
-Hello.Sarah Angelov.-dörmögte az orra alatt az érkező lánynak, kinek pillantását nem tudta kivenni sötét napszemüvege mögül, mit még a szobában sem vett le arcáról.
-Szia.- csilingeltek a betűk a szájából, ami kissé Sarah szívét is megrebegtette és valamivel kedvesebben állt a lányhoz.
-Te nem akarod levenni a szemüveged? Itt nincs annyira fény és remélem nem vagy vámpír, hogy megvakulj.- próbált viccelődni Sarah, ám mielőtt még egy újabb mondatra nyithatta volna a száját, a lány immár szemüveg nélkül nézett rá.
-A nevem Gladys Vertilin.- csilingeltek szavai, ám a vérvörös pillantása mellett ezek kísértet énekéhez voltak hasonlók. Azután a pillantás után a két lány nagyon sokáig egymáshoz sem szólt. Glady nem merte megszólítani szobatársát, hisz félt, hogy még jobban megrémiszti, Sarah pedig tartott attól, ami számára olyan szokatlan volt. Nem egészen több, mint másfél év telt el teljes némaságban a két lány között, mikor is valami kis szikra kipattant és csodálatos módon egymáshoz szóltak. Ugyan Glady eleinte nem mert szobatársára nézni, csupán szemüvegen keresztül, de hamarosan ezt az akadályt is leküzdötték. Azóta Sarah talán az egyetlen olyan ember, aki felé Gladys bizalmat nyújt és önmagát meri mellette adni. ~
Az emlék oly hevesen rohamozta le Saraht, hogy védekezni sem volt ideje. Csupán az óra kattogása ébresztette fel, s a tudat, hogy a lány benn rostokol a mosdóban.
-Ha már most letettél róla, akkor ezt át sem adom. – kopogott be Sarah a fürdő ajtaján egy borítékot meglengetve, mire Galdy kinyitott és felé nyúlt, de a másik lány gyorsabb volt és sebesen a háta mögé rejtette.
-Mi az?Add ide kérlek!-ült fel az ágyában szemével az elegáns borítékot szugerálva, minek elejét viaszpecsét fedte. Nem kellett sokat kérlelnie, Sarah készségesen nyújtotta át a neki érkező levelet, ami pár pillanaton belül már fel is tárta titkait a lánynak.
-Akár egy tündérmese…